Az élet mindig megtalálja a módját, hogy úgymond "jól betegyen nekünk". Persze ki miként veszi ezt... én személy szerint egyfajta "az élet furcsa humorának".

Lehet, hogy nap mint nap megküzdünk azért, hogy jól érezzük akkor és ott magunkat és úgy érezzük, hogy jó lenne már kikapcsolódni, és mégsem sikerül... Én kitartok. Mostanában ez lett a mottóm, a kitartás. Egyéként a "csutkára" is, de az most mindegy. :)

Rájöttem, hogy ha aggódunk olyan dolgokon, amikért már többet nem tehetünk, mert már mindent megtettünk, vagy még nem tartunk ott, hogy meg kéne tennünk, (azaz egy jövőbeli esemény) akkor saját magunkkal szúrunk ki. Lehet, hogy fontosnak érezzük, hogy mindig eszünkben járjanak bizonyos dolgok, mert fontos pl. az az ember, aki miatt aggódunk, de valójában azzal nem segítünk se rajta, se magunkon. Ha alkalom adódík én megpróbálok a lehető legjobbat tenni a másikért, de ha nincs itt és nem tudom neki elmondani mi is van, inkább hagyom a témát, mert csak megfertőzi a lelkem olyankor is, amikor mással kéne foglalkoznom.

Az élet megy tovább, ez nem újdonság. Senki nem fogja megtenni helyettünk azokat a dolgokat, amik a mi dolgunk. Szóval nincs mit tenni... tovább kell lépni. Előbb vagy utóbb mindenki rájön erre, de én inkább az "előbb"-et választom. Az egyik nagy hátulütője a mai világnak, hogy az emberek mindig halogatnak. Majd megtanulom, majd utána nézek, majd meglátom, majd kijavítom, majd megcsinálom. Néha persze fontos, hogy legyen idő átgondolni, hogy mi is a megfelelő út, de van amikor teljesen felesleges. Ha például bunkó voltam az ismerősömmel és ő ezt a szemere hányja, akkor most kell változtatnom magamon (ha nem szeretném még egyszer elérni ezt nála) nem pedig majd, majd, majd. De ha nekem volt igazam, akkor lehet, hogy például csak a stílusomon finomítok. A lényeg az, hogy oda kell figyelni. Azaz a figyelem.

Nem hagyom el magam, mivel én vagyok a legközelebbi és örök társam. Bízok magamban, kitartok magam mellett és segítek magamnak átvészelni, és megoldani mindenféle problémát. Mert én mindenre képes vagyok, ha akarom. (vagy vagyunk képesek mi együtt!!! LOL :)))) Ha nem akarom, nem... és ez sokmindenre igaz.

Egy dolgot megfogadtam magamnak még 5 éve, hogy soha többé nem leszek depressziós (még ha igazán nem is voltam), és nem engedem el magam lelkileg. Nem török meg senki kedvéért, főleg nem a saját pipogyaságom, vagy lustaságom, miatt. Mert az én életemet én alakítom és én olyanra akarom, ami tetszik és amiben én érzem jól magam, nem más.

Mindig, "újra és újra" lesznek olyan dolgok, amiknél úgy érezzük, hogy nincs tovább, hogy nem leszünk képesek felkelni, vagy újra életképesek lenni. De ez nem igaz. Az élet megmutatta, hogy nem a szituáció, hanem az ember határozza meg, hogy miként legyen tovább. Én hiszek abban, ha valaki nagyon akarja akkor "újra és újra" elindul és csak majd akkor áll le, ha már nem lesz kedve újra elindulni. De akkor ez legyen egy kényelmes belenyugvás, ne pedig egy gyenge megfutamodás. Elfutni is ugyanolyan fárasztó, mint megharcolni. A kérdés csak az, hogy melyiket választjuk!

Igaz ott a félelem, de a félelem az egy jelző, ami jelzi, hogy még észnél vagyunk és nem lettünk idióták, akik fejjel rohannak a falba, de ennél nem több!

Az élet egy kaland, nézzük milyen kalandot hoz a jövő! ;)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.